Végre eljött a tervezett szabadság ideje, és mint minden évben, most is felmerült a kérdés: hol nyaraljon az ember? Minden évben más-más égtáj felé vesszük az irányt kishazánkban.
Idén Nyugat-Magyarország lett a cél, azon belül is az Őrség. Egyik legeldugottabb kis falut kerestük fel, annak is egy zsákutcáját, közvetlenül az erdő szélén. Nyugalomra, csendre és békességre vágytunk – olyan helyet kerestünk, ahol el lehet bújni a sok bunkó, idegbeteg, rohanó ember elől.
A budapesti agglomerációból bőven volt mit autózni odáig – sikerült elkerülni a baleseteket, a mindennapos road rage-et, a tötymörgőket és világtalanokat, az alvó kamionosokat…A bácsikát, aki kiütötte az útjelző oszlopot az autópálya középső, két pályairányt elválasztó területről, mert elmondása szerint megcsúszott – verőfényes napsütésben, csontszáraz úton.
A „Mr. Mindenkit Feljelentek, Fedélzeti Kamerám Van, Önkéntes Rendőr Vagyok” típusokat is elhagytuk, akik koppra százharminccal mennek a belső sávban, és ott is felejtik magukat.
Az országútra kiérve a „lapon” kanyarodó motoros kolléga, illetve az úton átszökellő fenséges szarvasbika vonta el a figyelmet az elképesztően szép, dimbes-dombos tájról.
crusingolás közben fellelt BMW 501.
Nem rohantam – minek is?! Arra viszont nagyon figyeltem, hogy senkit ne tartsak fel. Egy igazi „cruisingolás” volt. Élveztem a tájat, a viszonylag jó utat, és a családommal való beszélgetést. A „Családi Csatahajóban” selymesen dorombolt a motor… Elkezdtem kiengedni. A hétköznapi problémákkal terhelt gondolatok lassan, de biztosan elpárologtak.
A szálláshelyünkre érve két aranyos pumi és egy szép cica fogadott – ők őrizték a tanyát, az ott élő lovakat, disznókat, nyulakat, tyúkokat, kacsákat, és persze már minket is a dúvadak elől.
Másnap reggel a teraszon üldögélve, a keveredő enyhe istállószag és friss erdei levegő elegyét beszippantva, kávét szürcsölgetve teljesen elfelejtettem a már hátrahagyott problémákat.
Előre egyeztetett programok miatt föl-alá autóztunk a környéken, élvezve a tájat. Nyitott porták, tanyák, becsületkasszás festett kövek, hűtőmágnesek, lekvárok, szörpök – ezek miatt csodálkoztunk rá egy-egy falura. Legelésző tehenek és komoly kombájnok, régmúlt idők még működő gépei emelték a látványt.
Alkalmanként használt MTZ 50.
Rengeteg látogatható gazdaság kínálja a legkiválóbb helyi termékeket, hibátlan sajtokat – ezekből vásárolni is lehet. Egymás hegyén-hátán vendégházak.
És az emberek? Mindenki ismer mindenkit. Az ott élők rendkívül kedvesek, jó fejek, önzetlenek, vendégszeretőek. De nem azért, mert vendég vagy – hanem mert ilyenek.
Viszont egy aranyszabályt érdemes betartani: azt kapsz, amit adsz! Ha tiszteletet adsz, viszonozzák. Ha bunkó vagy, kamatostul visszakapod. Legyél jó arc, és meglátod – mások is úgy viselkednek veled!
Volt olyan hely, ahová visszatértünk, mert másnap hajnalban született egy kis csikó. Pár órával később már ott lehettünk, és gyönyörködhettünk benne, ahogy esetlenül próbált lábra állni.
A közeli bölényrezervátum, a helyi skanzen, a Hársas-tó, a Vadása-tó, a Kincses-sziget a gyerekeknek – mind-mind magával ragadott. A Tűzlepke élménypark szintén életre szóló emlékeket adott.
Bízom benne, hogy az ott élőkben nem hagy nyomot egy-egy illetlen ember viselkedése, és mindig ilyenek maradnak!
Sőt, még egy parkolóban lerobbant UAZ-t is sikerült beindítanom – nagy boldogságot okozva. Természetesen fényképeztem, de a legtöbb emléket a fejembe és szívembe tettem el.
Hazafelé közeledve ismét jöttek a közúti retardáltak Pest felé… de nyugodt maradtam, mert a hátrahagyott emberek és a gyönyörű táj ott voltak a visszapillantó tükörben….
Maradok továbbra is tisztelettel: Pedromotography85
Balkormányos! Gondolom nem kell bemutatni…
