Sziasztok! Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam, hiszen az valahogy lemaradt….
Pedromotography85 néven kezdtem el a hobbifotózást.
Kiskorom óta rajongok az autókért, a sebességért és a csodás autóhangokért.
Úgy vagyok ezzel, mint Gombóc Artúr a csokoládéval:
„Szeretem a kocka csokoládét, a kerek csokoládét, a gömbölyű csokoládét” – csak épp mindezt autókra átvetítve!
Mondjuk ezen nincs mit csodálkozni, hiszen rendszeres látogatója volt otthonunknak, a kedves nagybácsim aki tanulóvezető oktató volt és taxizott is egyben egy kék ezerhármas Daciával, borostyánsárga lámpákkal. Ahogy azt kell!
Jóska bácsi látogatásainak végeztével mindig „gyorsultunk” egyet, én a járdán még két éves koromban, nagyszüleimtől kapott zöld lábbalhajtós Moszkviccsal.
Ezek kemény vérre menő versenyek voltak és többségében én nyertem. Ha esett az eső akkor a futam elmaradt és vitt egy-két kört az utcában.
Innentől kezdve mindig menni akartam azzal az autóval. Nem érdekelt, hogy hová csak menjünk és menjünk! Gyerek fejjel ezek leírhatatlan élmények voltak.
Aztán volt egy kis triciklim, amivel konkrétan világgá indultam – szerencsére nem tudtam elbújni a „zsaruk” elől.
Hogy miért indultam útnak azt nem tudom, csak sejtem, hogy autót akartam venni…
Kissrácként Camping bicikliket tettem tönkre az akkor még poros, gödrös, lejtős utcánkban száguldva, rengeteg kísérletet téve a hosszabb idejű levegőben tartózkodásra… több-kevesebb sikerrel.
Ez idő tájt volt egy fickó az utcánkban akinek egy sárga „ezeröcsije” volt. Imádtam annak az autónak a hangját, ahogyan felém közeledve nagy fordulaton üvöltött a motor. A járdán várakozva néztem, ahogy mellettem elporol. A portól semmit sem látva, csak néztem utána és hallgattam a csodás muzsikát, ahogy gázfröccsökkel visszapakol, közben a motor nagyokat hörögve elcsendesül a kereszteződéshez érve.
Csóri fickó egyszer nagyon ráfaragott, mivel az utcánkban élt egy rendőr aki megelégelve a száguldozást, ki állt elé, majd amikor az megállt a porfelhőben ordítozva, egy brutálisat behúzott neki. A Ladás fickó az anyósülésre borult.. Ekkor én gyorsan eltekertem és megjegyeztem magamban, hogy én sose leszek rendőr!
Aztán eltűnt a Lada is és a rendőrfickó is. Így ment ez akkor tájt.. De ma már felnőtt fejjel gondolkodva, lehet az a rendőr megmentett pár életet azzal, hogy megállította. Kőkorszaki módszer ide vagy oda…
Később ifjú titánként természetesen a downhill kerékpározást választottam, az „egyszer élünk” stílusban.
Az egyetlen megmaradt fénykép, az egyik bicajomról!
Át a városon a fogaskerekűhöz, azzal fel a Széchenyi-hegyre és onnan minden féle csapáson, turista úton le. Aztán megint fel és le…
Sokszor a János-hegyet érintve a libegő alatt, mellett, Tündérsziklánál át vezetett az „út”. Mindig úgy mentem lefelé mintha az életem múlna rajta, hiszen akkor, azokban a pillanatokban nem gondolkoztam tinédzser kori „egetverő” problémáimon.
A nyári szünetben diákmunka mellett nagyon nehéz volt üzemben tartani a bicajt, mert egyfolytában törtek az alkatrészek. Sok szerelés és kitartó munka mellett tudtam csak élvezni a száguldozást.
Persze már voltak „autós” barátaim, még azokból az időkből, amikor átrohadt padlólemezzel kemény ötezer forintért lehetett Trabantot venni és mindenféle papír nélkül a „kertek alatt” ki lehetett jutni a határba csapatni. Velük sok őrültséget csináltam. De kitartottam a bringázás mellett.
Volt egy hatalmas kerékpár balesetem (a többi kisebb mellett), melyben konkrétan az életemet mentették meg a dokik.
Tudtam, hogy vissza kell ülnöm a bringára, mert mindennek ellenére nagyon szerettem, de a hosszú lábadozás alatt nem lehetett.
Így gyalogosan közlekedtem és egy motoros barátom vitt ide oda.
És hogy-hogy nem, de nem tudtam megállni, hogy elkérjem a paripáját. Természetesen, ahogy az „nagykönyvben” meg van írva rögtön egy nagyon erős és gyors motorra pattantam egy valamikor réges-régen kipróbált Babetta és Simson után.
Nem mondom meg mennyivel mentem a második forduló után, az éppen épülő ipari park hosszú, nyílegyenes tükör aszfaltján azon a nyári éjszakán. Mindenesetre az őrangyalom tudta tartani a lépést! Maradjunk ennyiben….
Mindezek fényében hiába ülhettem később vissza a bringára, nem kaptam meg azt az adrenalin löketet, amit akkor az a motor adott. Ezért később átnyergeltem motorra, amivel még nagyobb sebességgel mehettem alkalmanként.
Yamaha R1 és az a bizonyos ipari park.
Most már motorosként a jobban kinyíló szabadabb világot járva, nagy ritkán – a budapesti és környéki autós-motoros éjszakai élet „pezsgésébe” keveredtem……
Majd innen, ahogy kezdett benőni a fejem „lágya” a biztonságos versenypályák felé fordultam nézőként, de akkor már autósként.
Egyre többször látogattam a Hungaroringet, az F1-et és más nívós autóversenyeket.
A Tököli Kockára, driftre és gyorsulási versenyekre.
Anno még gyorsuláson a bokorugróval egy vontató ellen, Vicces verseny volt! 🙂
Az igazi versenyautók hangja, az izzó féktárcsák, a kipufogókból kicsapó méteres láng.
Az üvöltő motorok egy igazi koncert számomra. Az égett fék, kuplung és gumifüst keveredve a versenybenzin egyvelegével inkább egy illat nekem, mint szag! Látni a boksz munkát ahogy szerelnek, látni a verejtéket, látni a drámát, érezni a feszültséget! Megérezni a tiszteletet és szeretetett!
Egyszóval teljesen beszippantott a benzingőz!
A versenyek és találkozók hangulata magával ragadott.
Mindig csináltam pár képet haveroknak, barátoknak, akik ilyen-olyan okokból nem lehettek velem.
Így kaptam rá a fotózásra, és gondoltam, megosztom ezt a nagyérdeművel is – hogy átadjam az érzést, megmutassam a sokszor egyedi tuning-, veterán- és versenyautókat.
Rámutassak arra, hogy ez a közeg mennyire csodákkal teli! Hogy a kitartás, akarat és alázat mennyire felfoghatatlan erőket eredményez!
Mára szülőként még mindig ég bennem a tűz, ami sosem alszik el! És ezt a bizonyos tüzet szeretném tovább adni képeimmel és írásaimmal.
Ez nektek–nekünk szól, nem csak benzinvérűeknek.
Mert szívből jön!
Maradok továbbra is tisztelettel: Pedromotography85
