Autóversenyző leszek: Talán nincs is olyan fiúgyerek, akinek ez a mondat ne villanna át legalább egyszer az agyán. De mi van akkor, ha ez alaposan be is csípődik oda? Elmesélem neked…
Teleki Armond blogja.
A legutóbbi blogbejegyzésem így nyitottam, majd zártam le: „már izgatottan várom, hogy a Freestyle Racing Team professzionális méregzsákjába ülve megmutassam magamnak – jó az irány, megvan a tempód, te gyerek!” és „bízom abban, hogy ez az ÉLET akadályok helyett rázóköveket, dombokat és sikánokat gördít elém.” NOS, elöljáróban annyit, mindkettőből kijutott bőven…
Hosszas szervezés és sok munka után nemrégiben eljutottam oda, hogy végre professzionális körülmények között egy professzionális versenygépet TESZTELHETTEM. Mielőtt felhördülnétek, nem, ez még nem egy NASCAR verda volt, hanem az odáig vezető út első lépcsőfoka. Egy nemzetközi szinten is ismert magyar istálló, a Freestyle Racing Team által felkészített Rotax Max Senior gokartot vittem pályára Kecskeméten, és – a tulajdonképpen félresikerült nap ellenére is – rengeteg tapasztalattal gazdagodtam. Igen, félresikerült, mert egy szintén aznap tesztelő „rutinos kolléga” a pálya egy olyan pontján próbált meg előzni, ami lehetetlen, így balgaságának köszönhetően rámugratott és gokartjának teljes súlyával zuhant rá a bal térdemre. Erre a nap második bemenetele során került sor, és azért is annyira fájó, mert ekkora már éppen kezdtem megtalálni a ritmust, felvenni a sebességet. Az incidens során megsérült a gokartom és megsérült a térdem is, de leginkább a lelkem fájt, mert itt aznapra értelemszerűen véget is ért számomra az oly fontos kilométerek gyűjtögetése.
És hogy mégis, mi az, amit tanultam ebből az esetből? Hogy miért is volt hasznos, hogy ez megtörtént velem? Leginkább, mert életre szóló leckét kaptam alázatból. Nem mintha nem viseltettem volna igenis kellő tisztelettel a helyzet iránt, csak a G erők és a lassú kanyarokban mérhető 120 km/h – s sebesség nem enged meg semmiféle lazaságot, vagy rést a pajzson. Ide nem lehet kialvatlanul megérkezni, előző éjszaka akkor is muszáj kipihenni magad (legalább fejben…), ha a tested minden rezdülésével ordítja: GYERÜNK MÁR, csináljuk már! Az ember fiatalon gyakran érzi azt, hogy bármit és még annál többet is elbír, a hátán lazán kihord. Nos, a versenysport nem ilyen! A minap Tóth Krisztián Márk egy érdekes, régi interjúra hívta fel a figyelmem, ahol Kőváry Barna arról beszél az élete első Dakar Rallyjára készülő Horváth Lajos „Lallernek”, hogy nem elég szimplán a tehetség, a rátermettség, vagy éppen a felkészültség, sikerhez az is kelleni fog, hogy „a sivatag átengedjen”. Bevallom, először nem feltétlenül értettem meg, mit is akar nekem mondani ezzel, de aztán összeállt a kép.
A rázókövek és más láthatatlan AKADÁLYOK jelentik az én sivatagomat, amely kihívások elé legközelebb már teljes koncentrációval érkezem majd. Jó teveként viselkedve, amikor már pihenni kell, pihenni fogok, nem pedig az utolsó pillanatban is dolgozni, és igyekszem nem csupán fizikailag, de mentálisan is ráhangolódni az előttem álló feladatra. Ha ezt megteszem, biztos vagyok abban, hogy a kezükben kockás zászlóval álló istenek sem intenek majd ki idő előtt a versenyből…
És hogy mikor lesz ez a legközelebb? Azt is hamarosan megírom nektek.
