Autóversenyző leszek: Talán nincs is olyan fiúgyerek, akinek ez a mondat ne villanna át legalább egyszer az agyán. De mi van akkor, ha ez alaposan be is csípődik oda? Elmesélem neked…
Teleki Armond blogja.
„Már izgatottan várom, hogy a Freestyle Racing Team professzionális méregzsákjába ülve megmutassam magamnak – jó az irány, megvan a tempód, te gyerek! Erről és az áldozatokról pedig beszélgessünk legközelebb…” Ezzel zártam a legutóbbi blogbejegyzésem, így most időszerű, hogy erről bővebben is meséljek nektek. Nos, ha apuka nem milliárdos építkezési vállalkozó, netán politikai aktor, vagy esetleg oligarchia, akkor érdemi támogatás nélkül indulsz neki az útnak. És garantáltan kurva nehéz lesz a dolgod! Nos, én ebből kifolyólag a sulis élet helyett egy nagy, összefüggő, folyton új kihívásokat elém görgető problémahalmaz közepén találtam magam. Hívhatjuk akár rögtönzött felnőtté válásnak is.
Igen, jól olvastátok, a sulis élet helyett, merthogy a professzionális sportolóvá válás oltárán hozott első áldozat az iskola feladása volt. Félbehagytam a tanulást, otthagytam a sulit, azért, hogy csakis a versenyzéssel foglalkozhassak. De ezen kívül más jellegű kihívásokkal is jár ez az életmód: barátokkal már nem vagyok annyit, mert kevés az időm, változtak a prioritások, ez pedig egyszerűen átformálja az életet egy olyan irányba, amit egyébként mindig is szerettem volna. Így minden nehézség ellenére ezek az áldozatok nekem valahol megkönnyebbülést is jelentenek.
Ha egy légtérben beszélgetnénk, akkor most tutira visszakérdeznétek: „De, hogy engedték meg ezt a szüleid?” Ezt a döntést egy közös megbeszélés alapján hoztuk meg, igazából ők is jól látták, hogy merre húz az eszem, a szívem, a lelkem, nem akartak, de nem is nagyon tudtak volna visszafogni engem. Persze nem tétlenkedek, hiszen a felkészülés, gyakorlás, saját magam építése mellett dolgozni kezdtem, hogy fedezni tudjam az autóversenyzővé válásom első lépéseinek költségeit. És annyi kitérőt engedjetek meg, hogy jól haladok vele. Hamarosan sor kerül életem első professzionális versenygokartos tesztjére. Tudjátok, egy olyanra, ahol folyamatosan a pályán vagy, ahol a G-erők kóstolgatják a nyakad, ahol a nap végére egy emberi roncsként szállsz ki a gépből, bármennyit is edzettél, gyúrtál rá előtte… Jajj, de várom már a március közepét!
Na de térjünk vissza az előző témához. Az iskola részéről és baráti fronton már kicsit megosztóbb volt a fentebb taglalt dolog. Volt, aki azt mondta, „hogy na végre, sokkal korábban meg kellett volna már ezt lépni” és természetesen olyan is akadt, aki értetlenkedve állt a történtek előtt. Ők leginkább a társadalmi elvárás oldaláról nézik a dolgot, nem igazán érezték át és értették meg azt, hogy nem tudok érvényesülni a hagyományos, bevett keretek között. Mondhatjátok, hogy különc vagyok, ez van, büszkén vállalom!
Tanári oldalról is hasonló volt a helyzet, bár ott ért egy nagyon kellemes meglepetés: az osztályfőnököm, sőt, az igazgatóm is azt mondta, hogy látják az ambícióimat, az elkötelezettségemet, és igazából csakis a legjobbakat kívánják, érjem el azt, amit szeretnék! Én mindezzel úgy vagyok, hogy nem szeretném NPC-ként leélni az életem. Most vagyok fiatal, most érzem magamban az erőt ahhoz, hogy lépjek egyet-kettőt, bármennyit az álmom felé, hogy elérjem azt. Szakmát, érettségit, diplomát bármikor tudok szerezni, előttem az egész élet…
Én viszont bízom abban, hogy ez az ÉLET akadályok helyett rázóköveket, dombokat és sikánokat gördít elém. Majd pedig egy hatalmas, ovális teknőt Daytonában, amire minden egyes nap gondolok. És hogy hogyan fogok odáig eljutni?
Megvan rá a tervem, erről a legközelebb.
