Szokás mondani a Black Jackben, hogy 19-re nem szabad lapot húzni. Nem szoktam kártyázni, viszont a való életben szeretem halmozni az élvezeteket, a HK- Engineeringnél pedig akadt belőle bőven, és bizony kértem lapot 19-re is!
A napokban lettem negyed évszázados, és szerencsére, vagy éppen pont ellenkezőleg érettebb vagyok a kortársaimnál. Továbbá pár éve elég céltudatosan élem az életem, ezért nagyon sok tételt kipipálhattam már a bakancslistámon. Sikerült mindig előre haladni, végül tavaly az első sor mellé is pipa került, ez pedig nem más, mint a Formula-1. Bevallom, ezután kicsit vesztettem a lendületből, de kisvártatva találtam új kihívásokat és motivációt a továbbiakhoz.
Így került fel a HK-Engineering is a meglátogatandó helyek közé. Póczak Tomi barátom dolgozott már velük pár évvel ezelőtt a Mille Miglián, és azóta beszélgetjük, hogy ki kellene látogatni Pollingba, Szavéri Zolihoz, aki klasszikus autók között, csavarozással tölti a mindennapjait.
Aztán július 2-án este, éppen egy lagziban voltam, mikor egyszer csak csörgött a telefonom, Tomi hívott. Majd jött a kérdés: mit csinálsz hétfőn?
Mondtam neki, hogy normál esetben mennék dolgozni, miért?
-„Akkor nem mész, mert 11-re vár minket Zoli.”
-„Hát, akkor nem megyek, mert ezt nem hagyhatom ki…”
A sztorihoz hozzátartozik, hogy egy második generációs Toyota Prius hazahozatala volt utunk egyik célja. Teljesen véletlenül a HK bőrösműhelyének munkatársa éppen el akarta adni az övét, és, hát Zoli közbenjárásával egy jó árat sikerült kialkudni rá. Ezután pedig már nem volt mese, menni kellett!
Így hétfőn hajnali kettőkor nekivágtunk a kicsivel több, mint 700 km-es útnak a tavalyi év végén vásárolt Suzuki SX4-emmel – ami egyébként tökéletesen szuperált az út során, és nem mellesleg 7,9 literes átlagfogyasztást produkált vegyes körülmények között.
Szerencsére semmi hátráltatott minket út közben, így időben kiértünk. Az autó rendben volt, így az 1 órás ügyintézés után Szavéri Zoli körbevezetett minket a Bencés kolostor ódon falai között, amely rengeteg csodát rejt.
Az egyik teremben tömött sorokban álltak a 300 SL Mercik, amelyek összértéke egy magyar focistadion árát teszik ki, de én nem a pénzt láttam ezekben, hanem a történelem egy darabkáját, és azon gondolkodtam, hogy ha közülük akár egyetlen alkatrész is mesélni tudna, akkor milyen történetet mondana el? Mit élt át? Hányszor törték össze? Mi a sztorija? Mert mint tudjuk, mindig a mögöttes történet a lényeg, attól lesz valaminek hozzáadott értéke…
Miután kicsodálkoztuk magunkat, Szavéri úr visszatért köreinkbe, és csak annyit mondott: ”Zsolti, kösd fel az állad és gyertek velem. Megmutatok pár termet, aztán magatokra hagylak, csináljátok a dolgotokat.”
Megmutatta a bőrösműhelyt, a szerviz helységet, a restaurátor műhelyt, egy padláshelységet, egy bemutatótermet, ahol a Ferrari Testarossa Spider állt, és egy másikat, ahol az 1920-as évek érdekességeitől a Ferrari 16M Scuderiáig bezáróan minden (is) volt.
Utóbbi itt díszeleg a szobám falán, egy poszteren. Tinikoromban csorgattam a nyálam utána, most meg ültem egyben, fogtam a kormányát, éreztem az illatát. Jobb volt, mint amire számítottam.
Ja, és még szó sem esett a kevésbé szem előtt lévő padlásról, ahol biztos volt pár érdekesség, de a terem végében található Lamborghini Countach teljesen a hatalmába kerített engem is, akárcsak Póczak Tomit, akinek gyerekkori vágya volt, hogy egyszer beleülhessen. Sirályszárnyas Zoli elintézte neki, Tomi pedig 2 másodperc alatt átváltozott gyerekké, és fülig érő szájjal préselte be magát a kivételes sportautóba, ahonnan aztán alig lehetett kirángatni.
Gondolom, nem árulok el nagy titkot, hogy én kicsit kényelmesebben elfértem benne. Sosem gondoltam volna, hogy valaha élőben is megcsodálhatom a Bertone Design Stúdió időtálló munkáját, amely robosztusabb és nagyobb, mint gondoltam, már ami a külső méreteit illeti, belül ugyanis nem sok hely van.
Valamiért nagyon szeretem a rég múlt idők autócsodáit, a formaviláguk, a vezetési élményük és az illatuk egyedi, semmihez sem hasonlítható. Régen kitalálták a tutit, manapság pedig már nagyon nehezen tudnak újat mutatni. A második generációs MX5-öt is ezért szeretem, mert megvan a feelingje, a fakormánnyal és a bőr belsővel, na meg nincs teli elektronikával, kevesebb meghibásodási lehetőség és tényleg van vezetési élménye, ami sajátossá teszi. És ez már az ezredforduló utáni modell, nem az 1950-es évek álomautója, a Mercedes-Benz 300 SL, amiből 1-et látni is kincs, nem hogy több sornyit belőle. Így több, egymás mellett nagyon komolyan néz ki.
A terem sarkában állt egy bukókeretes, OMP kormánnyal és üléssel felvértezett sirályszárnyas is, természetesen kaptam alkalmon, és be is pattantam, majd magamra csuktam az ajtót, és csak ültem, némán.Elképzeltem, hogy milyen lenne 180 körüli tempóval száguldozni ezzel a Mille Miglián, Toszkána szűk útjain…
Sajnos kicsit szorított az idő, úgyhogy nem mélázhattam sokáig, mert volt még látnivaló. Zolival beszélgettünk még egy keveset, majd este 8 óra után sikerült elindulnunk Ruhpoldingerbe, ami 150 km-re található az osztrák határ felé. Természetesen nem volt zökkenőmentes az utunk, mivel egy baleset miatt lezárták az autópályát, így alsóbb rendű utakon kellett megkerülni egy tavat, ez pedig plusz idő és km-ek, fáradtan, sötétben, ismeretlen utakon. Végül szerencsésen megérkeztünk, átvettük a szobánkat, vacsoráztunk egyet, aztán lepihentünk, mert még előttünk állt hazáig egy több mint 500 km-es táv, ami
közben többször is megálltunk Mondsee környékén megcsodálni a tájat.
Hazatérve még napokig az átéltek hatása alatt voltam, hagynom kellett leülepedni a dolgokat, ezért is csak most rukkoltam elő ezzel a beszámolóval.
A kiruccanásunkról készült további tartalmakat megtalálod Póczak Tamás / Autós Blogger és a Háfra Zsolt Sportfotós Facebook oldalakon.
